Jó estét mindenkinek! Arra gondoltam hogy egy régi novellámat ( amit versenyre írtam ) felteszem ide. Remélem tetszeni fog! :) ( figyelmeztetés: szomorú)A beígért sztoriból hétvégén várható rész! :)                          Orsolya1996

Harangzúgás

Prológus

A lágy őszi szél szelíden fútta a magas fák ormát. A réten a kései virágok szárai szelíden hajladoztak az alkonyban.

A távolban egy fiú és egy lány fut a tó partja felé, ott a fiú letérdel a lány elé és megkéri a kezét, a lány boldog igennel felel és a kecses gyűrű az ujjára, kerül.

A fiú fölkel, magához öleli a lányt, majd szerelmes csókot lehel ajkaira.

Néhány hónappal később…

A kora tavaszi napon még hó fedi a tájat.

A templomban egy lány tart az oltár felé, hogy örök hűséget fogadjon, élete szerelmének.

Mikor mindketten megjelennek a templom kapujában, tisztán látszik arcukon ugyanaz az érzelem.

Boldogok.

A templom harangja elüti a tizenkettőt.

A fiatal pár élete egy új szakaszba lépett.

*

A lány évekkel később súlyos gondokkal a vállán, áll azon a helyen ahol minden elkezdődött.

A városháza báltermében a falak ugyanazok, a berendezés hasonlít, az emberek mások, mint akkor, ott a bál alkalmával.

Ez a rendezvény más, itt nem a jó szándék, a segíteni akarás érződik a levegőben, hanem a kapzsiságé, az önkényé, a hatalomvágyé.

Ott áll és nézi a kavargó tömeget. A kezében egy pohár, amit azért vett fel, hogy lefoglalja magát, és ne tűnjön fel senkinek keze remegése. Ő maga sem tudja, hogy lelki bánata vagy fizikai oka miatt remeg inkább a keze. Csak egy embert figyelt, pontosabban egy férfit.

A férjét. Nézte és a délelőtti jelenet járt a fejében...

Néhány hónapja már érzi a férjén, hogy valami baj van. Ez miatt Ő is rosszul érzi magát. Fél, hogy Ő az oka Ura szomorúságának, hogy az a férfi, akit a saját életénél is jobban, sokkal jobban szeret miatta szenved.

Összeszedi a bátorságát és megkérdezi, a saját gondjai nem érdeklik, hiszen nem önmagáért, hanem a fiúért él. Mikor a szemébe mondja válni akar, mert már mást szeret akkor az asszony arca éveket látszik öregedni, de egy pillanat alatt összeszedi magát és egy fakó mosolyt erőltet az arcára.

Megnyugodott valahol érezte a maga igazának keserű beteljesülését. Tudta, igen sejtette, de remélte nem jön el ez a nap, ez, melytől tartott, de csak egy kicsit, hiszen a lelke mélyén, a legmélyén mindig is érezte, hogy eljön a perc, amikor az a fiú, akiért a város odavolt, megelégeli, hogy egy egyszerű lány mellett élje napjait. Olyan mellett, aki neki nem tud nyújtani semmi különlegeset. Mindig érezte, hogy egy napon véget ér az álom és elküldi őt maga mellől. A lány nem tehet semmit, nincs halálos érve a maradásra, csak az van neki, ami eddig is volt, és amit most az ura kevésnek talált.

A kavargó tömeg egyre elviselhetetlenebb lesz és érzi, nem fogja sokáig bírni. A férje nincs mellette, pedig most mindennél nagyobb szüksége lenne rá. Azt mondta neki vége, de csak akkor kezdi el a válást, ha a jelenlegi üzleti szerződést már megkötötték, mert akikkel tárgyal nagycsaládos emberek és talán rossz felé befolyásolná a tárgyalások menetét az, ha kiderülne, hogy válófélben van. Tehát addig játszani kell. Azt viszont nem érti, hogy a férje miért nem lett boldogabb, amikor Ő nem panaszkodott, hanem szótlanságával beleegyezett az Ő akaratába.

Érezte, hogy eddigi boldogsága hogyan hullik egyenként, darabokra.

Az áldott állapotának sem tud kellőképpen örülni. Nem is tud más róla csak Ő maga. Mindig is nagy családot szeretett volna, hiszen egyke volt. Tudta milyen rossz egyedüli gyerekként felnőni. Testvérek nélkül. Az orvos azt is megmondta, nincs rá esély, hogy túlélje a szülést, de a komplikációk miatt már nem csak az állapota tüneteinek hatása súlyosbodik drámaian, de félő ,hogy hamarosan belehal.

Ha elveszik a kicsit, talán nyer időt, de a betegsége így is előbb vagy utóbb legyőzi. Ő pedig még gondolni sem akart arra, hogy megölje egyetlen gyermekét. Nagy érzelmi teher ez számára. Most kellene a legjobban, hogy mellette álljon valaki, de az utolsó ember ma délelőtt mondott Istenhozzádot neki.

Még mindig Őt figyeli. Majd a szíve nagyot dobban. A férje kérdőn ránéz, elindul feléje, s felkéri a következő keringőre. Elfogadja s vele, táncol. Boldogan simul férje ölelő karjaiba, bár tudja ezek a karok már máséi, nem az övéi. Felnéz az arcára és rámosolyog. Csokoládébarna szemei még mindig ugyanolyan gyönyörűek, mint akkor éjjel.

Az érzés akkor kezdődött, majd gyökeret vert, nőttön-nőtt, végül kiteljesedett. Szerelem, házasság, gyerekek, a legszebb szavak a női életben. Mindig is szeretni fogja a férjét, mindig. Halálosan. Örökre.

Gyengül a lába, érzi nemsokára összecsuklik, a külvilág kezd elhalványulni, a talaj kicsúszni, a falak elmosódni látszanak, és egy nő összeesik. Egyenesen a férje karjaiba.

Rémült kiáltások, suttogások, találgatások, hogy mi történhetett. De az asszony csak a férje arcát látja, csokoládébarna szemeit, hosszú fonott, fekete haját. S egyetlen szó hagyja el ajkát, mit férjéhez intéz: Szeretlek… Majd lehunyja szemét és nem nyitja ki többé.

Epilógus

Egy varjú kiált fel a sötét égboltra, keservesen. Egy bagoly huhogása hallatszik, s tücskök késő éji koncertje, a távolban. A teremben síri csönd, és hallgatás van. A főtéren a templom harangja elüti az éjfélt.