Jó estét mindenkinek! Arra gondoltam hogy egy régi novellámat ( amit versenyre írtam ) felteszem ide. Remélem tetszeni fog! :) ( figyelmeztetés: szomorú)A beígért sztoriból hétvégén várható rész! :) Orsolya1996
Harangzúgás
Prológus
A lágy őszi szél szelíden fútta a
magas fák ormát. A réten a kései virágok szárai szelíden hajladoztak az
alkonyban.
A távolban egy fiú és egy lány fut a tó partja felé, ott a
fiú letérdel a lány elé és megkéri a kezét, a lány boldog igennel felel és a
kecses gyűrű az ujjára, kerül.
A fiú fölkel, magához öleli a
lányt, majd szerelmes csókot lehel ajkaira.
Néhány
hónappal később…
A kora tavaszi napon még hó fedi a
tájat.
A templomban egy lány tart az oltár felé, hogy örök hűséget
fogadjon, élete szerelmének.
Mikor mindketten megjelennek a templom kapujában, tisztán
látszik arcukon ugyanaz az érzelem.
Boldogok.
A templom harangja elüti a tizenkettőt.
A fiatal pár élete egy új
szakaszba lépett.
*
A lány évekkel később súlyos
gondokkal a vállán, áll azon a helyen ahol minden elkezdődött.
A városháza báltermében a falak ugyanazok, a berendezés
hasonlít, az emberek mások, mint akkor, ott a bál alkalmával.
Ez a rendezvény más, itt nem a jó szándék, a segíteni akarás
érződik a levegőben, hanem a kapzsiságé, az önkényé, a hatalomvágyé.
Ott áll és nézi a kavargó tömeget. A kezében egy pohár, amit
azért vett fel, hogy lefoglalja magát, és ne tűnjön fel senkinek keze remegése.
Ő maga sem tudja, hogy lelki bánata vagy fizikai oka miatt remeg inkább a keze.
Csak egy embert figyelt, pontosabban egy férfit.
A férjét. Nézte és a délelőtti jelenet járt a fejében...
Néhány hónapja már érzi a férjén, hogy valami baj van. Ez
miatt Ő is rosszul érzi magát. Fél, hogy Ő az oka Ura szomorúságának, hogy az a
férfi, akit a saját életénél is jobban, sokkal jobban szeret miatta szenved.
Összeszedi a bátorságát és megkérdezi, a saját gondjai nem érdeklik,
hiszen nem önmagáért, hanem a fiúért él. Mikor a szemébe mondja válni akar,
mert már mást szeret akkor az asszony arca éveket látszik öregedni, de egy
pillanat alatt összeszedi magát és egy fakó mosolyt erőltet az arcára.
Megnyugodott valahol érezte a maga igazának keserű
beteljesülését. Tudta, igen sejtette, de remélte nem jön el ez a nap, ez,
melytől tartott, de csak egy kicsit, hiszen a lelke mélyén, a legmélyén mindig
is érezte, hogy eljön a perc, amikor az a fiú, akiért a város odavolt,
megelégeli, hogy egy egyszerű lány mellett élje napjait. Olyan mellett, aki
neki nem tud nyújtani semmi különlegeset. Mindig érezte, hogy egy napon véget
ér az álom és elküldi őt maga mellől. A lány nem tehet semmit, nincs halálos
érve a maradásra, csak az van neki, ami eddig is volt, és amit most az ura
kevésnek talált.
A kavargó tömeg egyre elviselhetetlenebb lesz és érzi, nem
fogja sokáig bírni. A férje nincs mellette, pedig most mindennél nagyobb
szüksége lenne rá. Azt mondta neki vége, de csak akkor kezdi el a válást, ha a
jelenlegi üzleti szerződést már megkötötték, mert akikkel tárgyal nagycsaládos
emberek és talán rossz felé befolyásolná a tárgyalások menetét az, ha
kiderülne, hogy válófélben van. Tehát addig játszani kell. Azt viszont nem
érti, hogy a férje miért nem lett boldogabb, amikor Ő nem panaszkodott, hanem
szótlanságával beleegyezett az Ő akaratába.
Érezte, hogy eddigi boldogsága hogyan hullik egyenként,
darabokra.
Az áldott állapotának sem tud kellőképpen örülni. Nem is tud
más róla csak Ő maga. Mindig is nagy családot szeretett volna, hiszen egyke
volt. Tudta milyen rossz egyedüli gyerekként felnőni. Testvérek nélkül. Az
orvos azt is megmondta, nincs rá esély, hogy túlélje a szülést, de a
komplikációk miatt már nem csak az állapota tüneteinek hatása súlyosbodik
drámaian, de félő ,hogy hamarosan belehal.
Ha elveszik a kicsit, talán nyer időt, de a betegsége így is
előbb vagy utóbb legyőzi. Ő pedig még gondolni sem akart arra, hogy megölje
egyetlen gyermekét. Nagy érzelmi teher ez számára. Most kellene a legjobban,
hogy mellette álljon valaki, de az utolsó ember ma délelőtt mondott
Istenhozzádot neki.
Még mindig Őt figyeli. Majd a szíve nagyot dobban. A férje
kérdőn ránéz, elindul feléje, s felkéri a következő keringőre. Elfogadja s
vele, táncol. Boldogan simul férje ölelő karjaiba, bár tudja ezek a karok már
máséi, nem az övéi. Felnéz az arcára és rámosolyog. Csokoládébarna szemei még
mindig ugyanolyan gyönyörűek, mint akkor éjjel.
Az érzés akkor kezdődött, majd gyökeret vert, nőttön-nőtt,
végül kiteljesedett. Szerelem, házasság, gyerekek, a legszebb szavak a női
életben. Mindig is szeretni fogja a férjét, mindig. Halálosan. Örökre.
Gyengül a lába, érzi nemsokára összecsuklik, a külvilág kezd
elhalványulni, a talaj kicsúszni, a falak elmosódni látszanak, és egy nő
összeesik. Egyenesen a férje karjaiba.
Rémült kiáltások, suttogások,
találgatások, hogy mi történhetett. De az asszony csak a férje arcát látja,
csokoládébarna szemeit, hosszú fonott, fekete haját. S egyetlen szó hagyja el
ajkát, mit férjéhez intéz: Szeretlek… Majd lehunyja szemét és nem nyitja ki
többé.
Epilógus
Egy varjú kiált fel a sötét
égboltra, keservesen. Egy bagoly huhogása hallatszik, s tücskök késő éji
koncertje, a távolban. A teremben síri csönd, és hallgatás van. A főtéren a
templom harangja elüti az éjfélt.